Manap­ság egyre diva­to­sabb jól hangzó szak­sza­vak­kal illetni az embe­rek külön­böző félel­meit. Egyre több lelki beteg­sé­get fede­zünk fel, ame­lyek — vala­mi­ért — húsz évvel ezelőtt még nem létez­tek. Úgy tűnik a most fel­nö­vekvő gene­rá­ció terhe lesz ez is — a kapu­nyi­tási pánik.

A válasz­tási lehető­sé­gek­kel együtt nő a rossz dön­tés­ho­za­tal lehető­sége, és az embe­rek nem sok min­dentől fél­nek job­ban, mint attól, hogy elbuk­nak. Ha pedig meg­van rá a lehető­ség, akkor már gon­dol­ko­dunk is ezen (sok­szor, néha egy­foly­tá­ban), és ha gon­dol­ko­dunk rajta, akkor egy idő után félni is fogunk tőle. A kapu­nyi­tási pánik­ban szen­vedők olyan 25 év körüli embe­rek, akik nem talál­ták még meg az útju­kat, és nem tud­ják, hogy felsőok­ta­tási tanul­má­nyaik befe­jez­té­vel mihez is kezd­je­nek, eset­leg állandó két­ség gyötri őket, hogy való­ban jól választottak-e. A nagy­betűs ÉLET hoz frászt ezekre az emberekre.

Elvé­gez­tem az egye­te­met, rend­ben, pipa. Meg­fe­lel­tem a tár­sa­da­lom, a szü­leim, és talán a saját elvá­rá­sa­im­nak is. De vár­junk csak egy percet…mi ez a kis hang? Mit mond? Nem értem. Hogy ez nem nekem való, és nem ezt kel­lene csi­nál­nom?! Na ne, ne szi­vass. Nekem igenis ezt kell csi­nál­nom. Nem viccből tanul­tam ezt 5 évig. (Vagy mégis? Ó, te jó ég, mond, hogy nem!)

–Maga­biz­tos vagyok, okos, ked­ves, jó kiál­lású. Nem aka­rom a han­go­kat többé. Megyek, és kere­sek valami ren­des munkát.

- Tény­leg? Ezt aka­rod csi­nálni éle­ted végéig? Ez a nagy önmeg­va­ló­sí­tás? Gra­tu­lá­lok haver, komolyan.

- Na jó, akadj le rólam, neked ehhez semmi közöd. Engem igenis érde­kel ez a szakma.

- Érde­kel????? Mi vagy te, valami álta­lá­nos isko­lás kis­gye­rek?? Szen­ve­déllyel kel­lene sze­ret­ned a mun­ká­dat, annyira, hogy akkor is ezt csi­nál­nád, ha egy fil­lért nem fizet­né­nek érte!!

- Ez csak mese, maradj már a rea­li­tá­sok talaján!

- Tehát a reá­lis egyenlő a bol­dog­ta­lan­nal? Micsoda újdon­ság, kösz, hogy felvilágosítottál.

- Nem egyenlő vele, de az, hogy min­denki azt csi­nálja, amit sze­ret leg­fel­jebb a pla­tóni állam­ban lehet­sé­ges. Nem itt, nem ma.

-Értem. Tegyük fel, hogy találsz mun­kát, és eset­leg még tet­szik is. Mi lesz utána?

–Hogy­hogy mi lesz utána? Diák­hi­tel vissza­fi­ze­tés, lakás, autó vásár­lás, házas­ság, gye­re­kek, a rang­létra teteje…

- Rend­ben. És mi lesz azzal, hogy te majd kör­be­uta­zod a Föl­det? Vagy azzal, hogy tanár leszel, mert sze­ret­nél gye­re­kek­kel fog­lal­kozni? Mikor nyi­tod meg a kis kuc­kós köny­ves­bol­to­dat egy kávé­zó­val egybekötve?

- Figyelj. Tudom, hogy vol­tak, van­nak álmaim, de ha éhen halok, akkor nem­hogy most, de tény­leg soha nem tudok egyet sem valóra vál­tani. Dol­goz­nom kell, be kell áll­nom a sorba, külön­ben mehe­tek az utcára a diplomámmal.

- Per­sze, hogy dol­goz­nod kell, én egy szó­val sem mond­tam, hogy nem kell! Csak sze­ret­ném, ha bol­dog len­nél! És ha nem vagy száz szá­za­lé­kig biz­tos abban, hogy ezt aka­rod, akkor nem hagy­ha­tom, hogy badar­sá­got csinálj.

- Ááááááááá, kér­lek, KÉRLEK hagyd ezt abba. Bol­dog vagyok. Komo­lyan. Sze­ret­nék egy jó mun­kát és egy kiegyen­sú­lyo­zott éle­tet. Ennyi. Az álmo­kat meg azért neve­zik álom­nak, mert az ese­tek nagy több­sé­gé­ben azok is marad­nak. De amíg álmo­do­zol róluk, addig ez a tevé­keny­ség (már ha ezt lehet annak nevezni) jó érzés­sel tölt el.

- Nem hiszem el, hogy ennyire átmos­ták az agya­dat!!!! Nem adha­tod fel! Mi lesz azzal, hogy együtt meg­hó­dít­juk a vilá­got? Hm???? Nem hagy­hatsz magamra. Képes len­nél csak úgy itt hagyni, egye­dül, tehe­tet­le­nül? Mert te a nagy tár­sa­da­lom elvá­rá­sa­i­nak akarsz meg­fe­lelni, holott azt sem tudod, hogy pon­to­san mit akarsz???

- Na jó, ennyi. Jól figyelj, mert csak egy­szer mon­dom el. Az élet­ben semmi sem száz szá­za­lék. Amit most fogok csi­nálni az vala­mennyire bol­doggá tesz, és érde­kel. Nem kap­ha­tunk meg min­dent, amire vágyunk, és néha jobb, ha meg­elég­szünk azzal, ami éppen jut. Nem arról van szó, hogy kihunyt ben­nem a tűz, csak elér­tem egy olyan korba, ahol az embe­rek azért már elvár­ják, hogy legyen vala­mennyi józan eszem, hogy képes legyek felelős­sé­get vál­lalni maga­mért. Mert ha arra sem vagyok képes, akkor hogyan tud­nék adott eset­ben máso­kat is irá­nyí­tani? Sze­ret­nék egy ren­des tár­sat, aki­nek jó vagyok úgy, ahogy vagyok, aki nem a pén­zemre hajt, és talán még főzni is tud.

- De, de, akkor már soha nem fogod azt csi­nálni, amit TE sze­ret­nél? Amire min­den­nél job­ban vágysz?

- Nem erről van szó. Hidd el, hogy néha majd’ beleő­rü­lök, hogy én nem vagyok olyan laza és vagány, mint néhá­nyan közü­lünk. Pon­to­sab­ban én is az vagyok, csak más­hogy. Nem biz­tos, hogy lenne bátor­sá­gom egye­dül neki­in­dulni a nagy­vi­lág­nak. Lehet, hogy nekem nem érné meg, hogy kiszol­gál­ta­tott legyek, és hogy spó­rol­nom kell­jen éve­kig mielőtt elin­dul­nék. Nem mind­egy, hogy mennyire akarsz vala­mit. És biz­to­san van­nak olyan dol­gok, ami­ket meg fogok való­sí­tani, csak nem most. Mert most más­fajta köte­les­sé­geim van­nak. És hidd el, hogy ez nekem sem csupa móka és kaca­gás, de meg­te­szem, mert úgy érzem, hogy ez a helyes döntés.

- Nem nehéz “úgy érezni”, hogyha min­deni ezt sugallja neked!

- Tudom, és ebben iga­zad van, de nem dob­ha­tok el min­dent az isme­ret­le­nért, a bizony­ta­lan­ért, mert én elég gye­re­kes és önző vagyok ahhoz, hogy éppen most talál­jam ki, hogy való­já­ban nem is ezt aka­rom csi­nálni, hanem valami hom­lok­egye­nest más dol­got. Kezd­jek eset­leg neki egy másik egye­tem­nek? Vagy men­jek ki kül­földre pin­cér­kedni? Mit sze­ret­nél? És mi lesz, ha majd a máso­dik dip­loma után is ugyan­ezt érzem? Hogy nem ez az, amit éle­tem végéig csi­nálni sze­ret­nék??? Vagy mi lesz kül­föl­dön, miután lehúz­tam egy, vagy két évet mini­mál­bér­rel, és nem jutok egyről a kettőre? Majd akkor jöj­jek vissza, és kezd­jem a rang­létra alján, a nálam fia­ta­lab­bak­kal? Hogy majd har­col­has­sak az erő­sebb, nap­ra­ké­szebb embe­rek­kel? Nem, ezt nem sze­ret­ném. Per­sze, jó buli lenne, de ennek most már vége. Meg­volt annak is az ideje, és élvez­tem is, de mos­tanra ennyi jutott. Tudod, hogyha min­dig a sze­mem előtt lebeg majd az, hogy elé­ge­dett és bol­dog sze­ret­nék lenni, bár­mit is csi­ná­lok, akkor való­színű­leg ez be is fog követ­kezni. És nem a Pán Péter, vagy a Jósá­gos Tün­dér­ke­reszt­anyám segít majd ebben (bár ki tudja, egy kis ráse­gí­tés sosem árt), hanem ÉN. Mert dol­gozni fogok kitar­tóan, és becsü­le­te­sen, élvezni fogom a sza­bad­idő­met, törődni fogok azok­kal, aki­ket sze­re­tek, és akkor nem lesz hiba sem­mi­ben. Jó, de lesz, de az is csak azért, hogy valami újat tanul­jak, és még tuda­to­sabb ember legyek. Tudom, hogy szá­modra félel­me­tes ez az egész — de hidd el kér­lek, hogy nekem is az. De ha a józan eszemre hall­ga­tok, akkor nem dönt­he­tek más­képp. Ha tény­leg utál­nám azt, amit eddig tanul­tam, akkor azt mon­da­nám, hogy jó, üsse kő, ezút­tal a sar­kamra állok, és addig nem nyug­szom, amíg ki nem talá­lom, hogy mi a nekem való. De ez nem így van. És tény­leg sze­ret­ném ezt csi­nálni, csak egy kicsit meg­ijeszt, hogy még nincs túl sok tapasz­ta­la­tom, és hogy való­színű­leg egy csomó hibát fogok elkö­vetni az elején.

- Dehogyis! Hidd el, hogy min­denki így kezdi. Ez tel­je­sen nor­má­lis. És nem fogsz olyan sokat hibázni. Majd én is segí­tek neked, hiszen min­dig itt vagyok. Ugye tudod?

- Igen, tudom. Köszi. Akkor ezt meg­be­szél­tük. Ugye?

- Igen, meg. De azért ugye elme­gyünk vala­mi­kor a Góbi-sivatagba?

- Hát per­sze, hogy elmegyünk…

Nos, én vala­hogy így kép­ze­lem el a kapu­nyi­tási páni­kot. Az elme össze­csa­pása saját magá­val, és végül (egy idő után) kiegye­zés. Min­denki enged egy kicsit, és bát­ran, bol­do­gan áll a kihí­vá­sok elé. Ha pedig valami nem jó, akkor meg­oldja, eset­leg kinyit egy új ajtót. Mert néha azért lehet, hogy a kis hang­nak van igaza.

Kovács Dóra

Share

Tweet

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.