„Csa­ló­dott vagyok. Hazug­sá­gon kap­tam a gye­re­ket. Talán nem is elő­ször csa­pott be. Hogy bíz­hat­nék benne ezek után? Nem értem, nem erre nevel­tem…” Sok szülő­nek ismerő­sen hang­za­nak ezek az érzé­sek, gon­do­la­tok. Lás­suk, mi lehet a hát­te­ré­ben annak, ha egy gye­rek (vagy felnőtt) hazudik.

Mi a valóság?

Nem úgy szü­le­tünk, hogy azon­nal különb­sé­get tudunk tenni való­ság, kép­ze­let, álmok és meg­tör­tént ese­mé­nyek között. Kis­is­ko­lás­kor előtt gya­korta meg­esik, hogy a gye­rek össze­ke­veri az álmait, fan­tá­zi­áit vagy a mások­tól hal­lott ese­mé­nye­ket azzal, amit reá­li­san, a hét­köz­napi való­ság­ban meg­ta­pasz­talt. Gon­dol­ko­dása mági­kus szí­ne­zetű, bár­miről – még egy tárgy­ról is — el tudja kép­zelni, hogy él, aka­rata van, ható­erő­vel bír. Kép­ze­lete segít­sé­gé­vel kiszí­nezi, fel­na­gyítja a tör­té­né­se­ket (pl. „akkora torta volt a szü­li­na­pon, mint egy ház”), érzel­mei sok­kal inkább befo­lyá­sol­ják, mint a még kiala­ku­ló­ban levő gon­dol­ko­dási képes­sége. Ha meg­ijed vala­mitől, lehet, hogy mesét sző köré („egy boszor­kány ker­ge­tett”). Az is elő­for­dul, hogy kép­ze­let­beli ját­szó­tár­sat talál ki magá­nak, aki­vel épp úgy beszél­get, mintha a test­vére lenne.

Az ilyen jel­legű „hazug­sá­go­kat” fan­tá­zi­a­ha­zug­ság­nak hív­juk. A szülők­nek nem kell aggód­nia miat­tuk, nincs mögöt­tük a meg­té­vesz­tés szán­déka és idő­vel, a gon­dol­ko­dási folya­ma­tok, a raci­o­ná­lis kont­roll fejlő­dé­sé­vel eltűnnek.

Sze­ret­ném, ha szeretnének…

Ter­mé­sze­tes, hogy szülő­ként a gye­re­ke­ink­kel szem­ben elvá­rá­sa­ink van­nak, hiszen azt sze­ret­nénk, ha bol­dog és sike­res felnőtté vál­ná­nak. A nehéz­ség abból adó­dik, ha csak köve­te­lünk, ahe­lyett, hogy tisz­tá­ban len­nénk a gye­rek valós képes­sé­ge­i­vel, igé­nye­i­vel. Ha elvá­rá­sa­ink­ból fel­épí­tünk egy olyan ide­ált, amely­nek nem sok köze van saját gye­re­künk­höz. Min­den gye­rek vágyik arra, hogy meg­fe­lel­jen a szülői ide­ál­kép­nek, sok­szor azért is, mert azt hiszi, csak így sze­ret­hető. Van, hogy annyira fél a hibá­zás, téve­dés követ­kez­mé­nye­itől, hogy inkább leta­gadja, meg­má­sítja a való­sá­got (pl. kira­dí­rozza a fekete pon­tot, nem meri meg­mon­dani a rossz jegyet, másra fogja saját „rossza­sá­gát”). Az ilyen hazug­ság hát­te­ré­ben a meg­fe­le­lés vágya van, fon­tos hogy ész­re­ve­gyük, itt sem a meg­té­vesz­tés a cél.

Legyünk rugal­ma­sab­bak, apró dol­gok miatt ne húz­zuk fel magun­kat, enged­jük a gye­rek­nek, hogy mer­jen hibázni, bíz­tas­suk, báto­rít­suk, hogy pró­bál­koz­zon újra! Sem­mi­kép­pen ne szé­gye­nít­sük meg, ha valami nem úgy sike­rül neki, ahogy mi elkép­zel­tük. Ha az elvá­rá­sa­ink tar­tó­san maga­sab­bak a gye­rek lehető­sé­ge­i­nél, képes­sé­ge­i­nél, akkor ennek ered­mé­nye önbi­za­lom­hi­ány, kudarc­ke­rü­lés és foly­to­nos szo­ron­gás lehet.

Fel­fe­dezni, kipróbálni

Van úgy, hogy a gye­rek (de akár felnőtt part­ne­rünk is) olyat tesz, amiről tudja, hogy a szülő (vagy a másik fél) rosszallná, hara­gudna vagy meg­bán­tódna miatta. A lel­ke­se­dés (vagy az indu­lat) hevé­ben elkö­ve­tett „határ­át­lé­pésről” azon­ban már nem mer beszá­molni, félve a következményektől.

Sem­mi­képp se huny­junk sze­met a tör­tén­tek felett (ha kide­rül), hiszen az elkö­ve­tett tett arról szól, hogy a másik nem érti a hatá­rok, sza­bá­lyok sze­re­pét, vagy túl szűk­nek érzi a moz­gás­te­rét. Fon­tos, hogy ilyen eset­ben beszél­jük meg gye­re­künk­kel, part­ne­rünk­kel, hogy miért tart­juk fon­tos­nak a hatá­ro­kat, milyen követ­kez­mé­nyei van­nak a sza­bály­sze­gés­nek mind ránk, mind rá nézve. Kap­cso­la­tunk érde­ké­ben pró­bál­juk meg­ér­teni cse­le­ke­de­té­nek moz­ga­tó­ru­góit, ugyan­ak­kor kép­vi­sel­jük saját érzé­se­in­ket, állás­pon­tun­kat is. Vigyáz­zunk! Az ilyen beszél­ge­tés­nek csak akkor van ered­mé­nye, ha már nem vagyunk indulatosak.

Ha meg­te­het­jük, legyünk nyi­tot­tab­bak, rugal­ma­sab­bak, ne sze­mé­lyünk elleni táma­dás­ként köny­vel­jük el az ese­tet. Hosszú távon nem marad­hat jó egy olyan kap­cso­lat, amit vala­me­lyik fél tar­tó­san szűk­nek, kor­lá­to­zó­nak érez. Ter­mé­sze­te­sen min­den­nek van határa és szük­sé­ges is a hatá­rok kije­lö­lése. Ez gye­rek­kor­ban a szülők fel­adata, de ahogy egyre önál­lóbbá, felnőt­tebbé válik cse­me­ténk, őt is bele kell von­nunk a meg­be­szé­lésbe. Jól működő part­ner­kap­cso­lat pedig el sem kép­zel­hető jó kom­mu­ni­ká­ció nélkül.

Dr. Mogyo­rósy Zsuzsanna

Tanács­adó szakpszichológus

A szerző korábbi cik­kei: Tisz­teld apá­dat, anyádat..!

Vissza a főoldalra

Meta­mor­fó­zis Műhely

PSZICHOLÓGIAI TANÁCSADÁS

http://metamorfozismuhely.hu

Share

Tweet

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni.