Képzeld el, hogy egy hatalmas csarnokban állsz, ahol több ezer ember tartja maga előtt a fényképét. Nincs illatuk, nem hallod a nevetésüket, nem látod, hogyan gesztikulálnak. Csak állnak némán. Neked pedig egyetlen másodperced van eldönteni: akarod-e vele leélni az életed, vagy legalábbis megismernéd-e?
Lehetetlennek tűnik, mégis ez a 21. századi párkeresés világa, ahol az evolúciós ösztöneinket egy algoritmus által kezeljük.

A gyors ítélkezés pszichológiája

Az agyunknak alig 200-300 milliszekundumra van szüksége ahhoz, hogy vonzónak találjon egy arcot. A dating appok ezt a villámgyors biológiai folyamatot teszik meg a párválasztás egyetlen szűrőjének. Ugyanakkor az agyunk nem arra lett huzalozva, hogy 200 embert bíráljon el 10 perc alatt. Ez egy fajta döntési fáradtsághoz vezethet, ami miatt a 10. swipe-nál már sokkal felületesebbek vagyunk, mint az elsőnél.

A „halo-effect” és a dating appok csapdája

A „halo-effect” (holdudvar-hatás) azt mondja ki, hogy ha valakit vonzónak látunk, az agyunk automatikusan olyan pozitív tulajdonságokat társít hozzá, mint az intelligencia, a kedvesség vagy a humor, anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna.

Ez a dating appok csapdája. Egyrészt nem tudjuk, hogy az illető valóban olyan-e, mint a képen, és úgy is viselkedik-e, mint elképzeltük, ettől lesz izgalmas az egész. Másrészt ugyanazt a pszichológiai mechanizmust használják, mint a félkarú rablók. Nem tudjuk, mikor jön a következő match (ez esetben jutalom), és ez a bizonytalanság tartja fenn a dopamin-szintet.

A valódi, evolóciús vonzalom valójában egy multiszenzoros élmény. Itt hiányzik a hangszín, a mikromimika (az arc alig észrevehető, pillanatnyi megnyilvánulásai), a testbeszéd és – ami az egyik legfontosabb – a feromonok (a szaglás szerepe a genetikai kompatibilitásban). Sokszor tudattalan folyamatok ezek, de pont ezáltal lesz az ismerkedés valódi és hangsúlyos. Hiszen mivel a kijelzőn csak egy színtelen, szagtalan képet, látunk hajlamosabbak vagyunk a „ghostingra” vagy a durvább kommunikációra. A pszichológiában ezt „dehumanizációnak„ is nevezzük: ha valakit csak egy vizuális ingernek látunk, kikapcsol az empátiánk, az agyunk nem érzékeli a képernyő túloldalán lévő személy valódi fájdalmát. Ezek apró, mégis kulcs fontosságú tényezők a párválasztásban.

Mit tehetünk?

A megoldás a lassításban rejlik. Ha felismerjük, hogy a holdudvar-hatás áldozatai vagyunk, próbáljunk meg túllátni a képernyőnkön: keressük a kontextust a képeken, olvassuk el a bemutatkozást, és minél hamarabb vigyük át az ismerkedést a valóságba, oda, ahol az orrunk és a fülünk is szavazhat végre.