Az önértékelés és önbizalom fogalmaival nap mint nap találkozunk, mégis gyakran keverjük őket, mintha szinonimák lennének. Sokszor összezavarodva érezzük, hogy valami nincs rendben velünk: “Túl alacsony az önértékelésem!” vagy “Nincs önbizalmam!” – mondogatjuk magunknak, de ritkán tudjuk megfogalmazni, mi is állhat ezek mögött az érzések mögött.

Az önbizalom és önértékelés kérdése mindannyiunkat érint valamilyen módon. Néhányan bizonytalanságot élnek meg egy-egy kihívás során, míg mások hosszú távú problémaként küzdenek ezekkel az érzésekkel. Mi lehet az oka annak, hogy ez ennyire általános probléma? Miért romlott meg sok ember önértékelése és önbizalma, ha biztosak vagyunk benne, hogy nem így születtünk?

Az egyik kulcsfontosságú tényező a társadalmi környezet. Gyerekkorunktól kezdve számtalan impulzus ér minket: szüleink, tanáraink, kortársaink visszajelzései, valamint a médiában látott ideálok mind-mind hatással vannak arra, hogyan tekintünk magunkra. Gyakran találkozunk irreális elvárásokkal, amelyeket szinte lehetetlen teljesíteni, és ezek alááshatják az önmagunkba vetett hitet.

Az önértékelés és az önbizalom azonban fejleszthető. Fontos felismernünk, hogy mindkettő tanult tulajdonság, és bár lehet, hogy életünk során különféle hatások rombolják őket, ugyanolyan módon lehet építeni is őket. A legelső lépés az, hogy megértjük: az önértékelésünk, bármilyen szintű is legyen, nem állandó. Képesek vagyunk változtatni rajta, ha hajlandóak vagyunk dolgozni magunkon, és elfogadni, hogy a tökéletesség nem létezik – de az elfogadás és az önszeretet igen.

Az önértékelés és az önbizalom tehát nem csupán szavak, hanem a belső békénk alapjai is lehetnek, ha megfelelően törődünk velük.

Hogyan hatnak ránk gyermekkorunk visszajelzései?

Az önértékelés egy olyan folyamat, amelyben saját tapasztalatainkra támaszkodva értékeljük önmagunkat, viselkedésünket és képességeinket. Ez a belső ítélkezés azonban gyakran torzulhat, különösen, ha gyermekkorunk során olyan hatások értek bennünket, amelyek negatívan befolyásolták önmagunkról alkotott képünket.

Felmerülhet a kérdés: hol csúszik el ez a megítélés és minősítés? Az életünk korai szakaszában szerzett tapasztalatok gyakran mély nyomot hagynak felnőttkori viselkedésünkben. Sokunk esetében ezek a tapasztalatok gyermekkorunkból származó sérülésekben gyökereznek. Az önértékelés és az önbizalom sem kivétel, hiszen ezek alakulását nagyban befolyásolják a gyermekkori visszajelzések. Ahhoz, hogy a helyén értékeljük magunkat megfelelő önismeret szükséges.

Az, hogy a társadalom jelentős részét érinti az alacsony önértékelés és önbizalom problémája, arra utal, hogy sokunknak lehetnek gyermekkori sérülései ezen a téren. A nevelési környezet, amelyben felnővünk, döntő szerepet játszik abban, hogyan alakul ki az önmagunkról alkotott kép.

Az önértékelésünk változó

Az önértékelésünkre folyamatosan hatnak a környezetünk visszajelzései. Gyermekként a szülők, tanárok és kortársak értékelései alakítják önmagunkról alkotott képünket. Később barátaink és munkatársaink visszajelzései formálnak bennünket. Emellett saját tapasztalataink – siker- és kudarcélményeink, jutalmazásaink és büntetéseink – is erős hatással vannak önértékelésünkre. Ahogy haladunk előre az életben, mindezek a hatások folyamatosan változtatják és formálják azt, ahogyan magunkat látjuk.

Az önértékelésünk minősége tehát dinamikusan változik, és gyakran torzulhat is, ha a kapott visszajelzések negatívak vagy túlságosan kritikusak. Pécsi Rita neveléskutató szerint az önértékelés „tükrökből épül fel”, vagyis gyermekként mások visszajelzéseiből alakítjuk ki azt a képet, hogy milyenek is vagyunk. Ezen visszajelzések alapján próbálunk megfelelni egy elvárt képnek, amit mások sugallanak számunkra. Ez a folyamat sokszor felnőttkorban is folytatódik, hiszen hajlamosak vagyunk beleesni abba a csapdába, hogy folyamatosan mások elvárásaihoz mérjük magunkat.

Az iskolás évek különösen meghatározóak

Az iskolás évek különösen meghatározóak az önértékelés kialakulása szempontjából, mivel ekkorra esik életünk azon szakasza, amikor a leginkább ki vagyunk téve a külső értékeléseknek. Az iskolai sikerélmények vagy kudarcok, a tanárok és osztálytársak visszajelzései mind-mind befolyásolják azt, hogy hogyan látjuk önmagunkat.

Egyenlő bánásmód, figyelem, bátorítás – ezek mind pozitív hatással lehetnek az önértékelésre, míg a kritikus, elutasító hozzáállás hosszú távon alááshatja a gyermek magabiztosságát. Felnőttként, ha nem vagyunk tisztában ezekkel a múltbeli hatásokkal, tovább hordozhatjuk a gyermekkorban szerzett sérüléseinket, amelyek alacsony önértékeléshez és önbizalomhiányhoz vezethetnek.

Tudatosan dolgozhatunk rajta

Az önértékelés tehát gyermekkori „tükrökből” épül, és ezeket a tükröket nem mindig mi irányítjuk. A legfontosabb, hogy felismerjük ezeket a hatásokat, és tudatosan dolgozzunk azon, hogy felülírjuk azokat a negatív visszajelzéseket, amelyek torzíthatják önképünket, hiszen felnőttként már képesek vagyunk új alapokat építeni az önértékelésünk számára.