A Stanford-i börtönkísérlet a pszichológia történetének egyik legvitatottabb és leginkább megdöbbentő kísérlete. Az 1971-ben dr. Philip Zimbardo által vezetett kutatás megdöbbentő példával szolgált arra, hogy hogyan alakíthatja az emberi viselkedést a szituáció és a környezet. Egy szimulált börtönben a résztvevők hamarosan teljesen beolvadtak a rájuk osztott szerepekbe, ami az események gyors eszkalációjához vezetett. Ebben a cikkben részletesen bemutatjuk a kísérlet hátterét, menetét, eredményeit és hatásait.

Mi a Stanfordi börtönkísérlet?

A Stanfordi börtönkísérlet egy pszichológiai kutatás volt, amelyet 1971 augusztusában végeztek. A célja az volt, hogy megvizsgálja, vajon a börtönökben tapasztalt erőszak a személyiségi tényezőkből ered-e, vagy a helyzet és a szociális struktúra hatásaiból. A kutatás során 24, mentálisan és fizikailag egészséges fiatal férfit osztottak be véletlenszerűen „őr” vagy „fogoly” szerepbe egy szimulált börtönkörnyezetben.

A kísérlet kezdetén a foglyokat valóságos rendőri eljárással tartóztatták le, majd a Stanford Egyetem pszichológiai tanszékének pincéjében kialakított „börtönbe” szállították őket. A foglyokat szám szerint azonosították, és szigorú börtönszabályokat kellett betartaniuk. Az őrök feladata az volt, hogy fenntartsák a rendet, de nem alkalmazhattak fizikai erőszakot. Mégis, már az első néhány nap alatt drasztikus viselkedésváltozásokat figyeltek meg mindkét csoportban.

A kísérletet eredetileg két hétre tervezték, de a foglyok és őrök közötti fokozódó erőszakos viselkedés miatt mindössze hat nap után leállították.

Ki volt dr. Philip Zimbardo?

Dr. Philip Zimbardo amerikai pszichológus, a Stanford Egyetem professzora, a börtönkísérlet vezetője. Zimbardo korábban már végzett kutatásokat az emberi viselkedés szociális és szituációs hatásairól, és különösen érdekelte, hogy a hatalom és a szerepek hogyan befolyásolják az emberek viselkedését.

Zimbardo nemcsak megfigyelőként vett részt a kísérletben, hanem a börtön szuperintendánsaként is szerepet játszott. Ez a kettős szerep hozzájárult ahhoz, hogy ő maga is belemerüljön a szimuláció valószerűségébe, és elhomályosította kutatói objektivitását. Zimbardo karrierje során számos könyvet és tanulmányt publikált a hatalom, a viselkedésélettan és az etika témáiban.

A kísérlet után Zimbardo elismerte, hogy hibákat követett el, és különösen a szerepének és a kísérleti etika átgondolatlan keveredését kritizálta. Későbbi munkáiban, mint például „The Lucifer Effect” című könyve, a Stanfordi börtönkísérlet tapasztalatait használta fel az emberi viselkedés sötét oldalának bemutatására.

Miért állították le a Stanfordi börtönkísérletet?

A Stanfordi börtönkísérletet az eredeti terv szerint két hétig tartották volna, de mindössze hat nap után le kellett állítani. Az okok között szerepeltek a foglyok mentális és fizikai tülterheltsége, valamint az őrök egyre brutálisabb viselkedése.

Már az első néhány nap során extrém viselkedésváltozások jelentkeztek mindkét csoportban. Az őrök egyes tagjai szadista hajlamokat mutattak, míg a foglyok közül sokan mentális összeomlás közelébe kerültek. Az egyik fogoly, „8612-es számú”, kevesebb mint 36 óra után szenvedett komoly emocionális zavartól, ami árulkodó jele volt annak, hogy a helyzet milyen mértékben hatott a résztvevőkre.

A kísérlet végül akkor ért véget, amikor Christina Maslach, a kísérlet egyik külső megfigyelője, hevesen tiltakozott a foglyokkal való embertelen bánásmód ellen. Maslach szavai ébresztették rá Zimbardót és csapatát arra, hogy a kísérlet valóságos károkat okoz a résztvevőknek, ami törhetetlen etikai határokat lépett át.

Stanfordi börtönkísérlet eredménye

A kísérlet egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a szituációs erők hogyan tudják drasztikusan befolyásolni az emberi viselkedést. Az őrök gyorsan elfogadták a domináns, kontrolláló szerepet, míg a foglyok egyre inkább alárendelté váltak. A helyzet rávilágított arra, hogy a hatalommal való visszaélés nem feltétlenül személyiségi tényezőkből ered, hanem a szituációk teremtik meg a feltételeket.

A foglyok közül sokan teljesen azonosultak szerepükkel, még a kísérlet után is. Az őrök közül többen megdöbbentek saját viselkedésükön, amit a hatalom gyakorlása közben tanøsítottak. Ez az eredmény hangsúlyozta a csoportszerepek és a deindividuáció pszichológiai hatását.

Stanfordi börtönkísérlet hatása a pszichológiára

Az experiment etikai és metodológiai kritikák ellenére mélyreható hatást gyakorolt a pszichológiai kutatásokra. A kísérlet rávilágított arra, hogy a szituációk milyen erőteljesen befolyásolhatják az emberi viselkedést, és hozzájárult az „ördögi” viselkedések szituációs értelmezéséhez. Zimbardo előadásai és publikációi széles körben népszerűsítették ezt a megközelítést.

Az eset ugyanakkor a kutatási etika fontosságát is kiemelte. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) szigorúbb szabályokat vezetett be az emberi alanyok védelmére, és az etikai bizottságok szerepe megerősödött.

Etikai aggályok

A Stanfordi börtönkísérletet számos kritika érte etikai szempontból. A résztvevők nem kaptak teljes körű tájékoztatást a várható eseményekről, és a kutatás során tapasztalt pszichológiai és fizikai megterhelés sokkal intenzívebb volt, mint amit bármely előzetes becslés alapján feltételeztek. A foglyokat valóságos rendőri eljárással tartóztatták le, amelyet sokan megalázónak és traumatikusnak éreztek.

Az őröket arra ösztönözték, hogy fenntartsák az irányítást, de nem kaptak egyértelmű határokat arra vonatkozóan, hogy mi számít elfogadható viselkedé

A Stanfordi börtönkísérlet kritikája

A Stanfordi börtönkísérletet számos kritika érte tudományos és etikai szempontból egyaránt. Thibault Le Texier francia kutató az egyik legismertebb kritikusa a kísérletnek, és részletesen elemezte annak metodológiai hibáit. Le Texier szerint Zimbardo a kísérlet során nem pusztán megfigyelőként vett részt, hanem aktívan irányította az eseményeket. Például bizonyítékok vannak arra, hogy az őröket kifejezetten arra ösztönözte, hogy domináns és elnyomó viselkedést tanúsítsanak a foglyokkal szemben.

Továbbá a résztvevők viselkedését erősen befolyásolta az a tudat, hogy egy kísérletben vesznek részt. Ez a „kísérleti torzítás” megkérdőjelezi a megfigyelt viselkedések valódiságát. Egyes őrök később elismerték, hogy viselkedésük részben színjáték volt, hogy megfeleljenek Zimbardo elvárásainak.

Le Texier munkája rávilágított arra is, hogy a kísérlet eredményeit nem lehet egyszerűen általánosítani. A résztvevők kiválasztásának módja, valamint az, hogy Zimbardo maga is része volt a kísérlet dinamikájának, jelentősen torzította az eredményeket. A kritikusok szerint a Stanfordi börtönkísérlet inkább a kutatók előítéleteit és szándékait tükrözi, mintsem az emberi viselkedés természetes reakcióit.

Miben hibázott Zimbardo?

Zimbardo egyik fő hibája az volt, hogy a kísérlet során nem tartotta meg a kutató és megfigyelő szerepét, hanem aktív részesévé vált az eseményeknek. Mint a börtön szuperintendánsa, döntéseivel közvetlenül befolyásolta az őrök viselkedését. Ez a kettős szerep jelentősen torzította a kísérlet objektivitását.

Továbbá a kísérlet metodológiája is kérdéseket vetett fel. Az őröket előzetesen olyan utasításokkal látták el, amelyek szinte bátorították őket a domináns és elnyomó viselkedésre. Például Zimbardo arra kérte az őröket, hogy teremtsenek „félelemérzetet” a foglyokban, ami erőteljesen torzította a spontán viselkedés lehetőségét.

Ezen túlmenően Zimbardo nem biztosította a résztvevők számára a kísérletből való azonnali kilépés lehetőségét. Több fogoly is úgy érezte, hogy nem hagyhatják el a kísérletet, még akkor sem, amikor érzelmileg és mentálisan rendkívül megterhelővé vált számukra. Ez súlyos etikai hiányosság volt, amely a résztvevők biztonságát és jólétét veszélyeztette.